Az adidas Superstar több mint egy cipő – ez egy igazi időutazó kapszula. Az 1970-es évek elején kosárlabda cipőként vált híressé, de a Superstar hamar átlépte a sport határait, és olyan kulturális színterekre tört be, amelyeknek semmi közük nem volt a parketthez. Nem telt bele sok idő, és már New York parkjaiban kartonon pörgő b-boyok lábán volt, telt házas arénák színpadán a RUN DMC-vel, és gördeszkások szekrényében, akiket egyáltalán nem érdekelt, milyen szabályokat kéne követniük.
A nyolcvanas évek közepére a Superstar már maradandó nyomot hagyott a sportban, és zászlót tűzött ki a zenében is. Az egymillió dolláros szerződés a RUN DMC-vel csak megerősítette azt, ami addig is nyilvánvaló volt: ez a cipő nemcsak része volt a kultúrának – hanem maga volt a kultúra. Előreugorva 2025-re, a Superstar továbbra is az old-school nyersesség és az újhullámos stílus kereszteződésében trónol. Pharrell, Wales Bonner és Edison Chen csak a legújabb nevek, akik újraértelmezték az ikont, de az alapok nem változtak. Az a gumis kagylóorr? Érinthetetlen. Legyen szó kifutós elismerésről vagy egy backspinről Queens-ben, a Superstar örök darab marad.
Ha igazán meg akarod érteni a Superstar lényegét, oda kell menned, ahol a hagyatéka él és lélegzik – így hát egyenesen Queens felé vettük az irányt. De nem akárhová, hanem a Dynasty Breaking NYC-be, egy Astoria-i breaktánc iskolába, ahol mozdulatról mozdulatra őrzik a break gyökereit. Egy szobányi feltörekvő b-boy és pengeéles lábmunkák között az adidas Superstar ma is ugyanolyan király marad, mint a 80-as években. Minden karcolás a kagylóorron egy történetet mesél, minden pörgés emlékeztet rá, hogy ezt a cipőt mozgásra tervezték.
A középpontban Stephen „Rampage” Di Fede áll, a Dynasty Breaking társalapítója és a 5 Crew Dynasty régi tagja. Évek óta benne van a szcénában, nemzetközi címekkel a háta mögött, és az ő útja sokban hasonlít a Superstaréhoz – hiteles alapokon nyugszik, és a szenvedély emeli magasba. Leültünk vele beszélgetni a breakről, a hiphop és a sneakerek örök kapcsolatáról, és arról, miért számít a Superstar ma is. Olvasd el a teljes beszélgetést alább, és figyeld meg, milyen menő Superstar modellek bukkannak fel közben.
Interjú Stephen „Rampage” Di Fede-vel
Sneaker News: Hogyan kezdtél el breaktáncolni?
Stephen Di Fede: 14 éves koromban kezdtem el breakelni. A legjobb barátommal, Nick Garciával együtt vágtunk bele. Együtt néztük meg a You Got Served című filmet, és teljesen lenyűgözött bennünket a benne szereplő breaktánc. Megpróbáltuk lemásolni a filmben látott mozdulatokat, és amit megtanultunk, azt házibulikban és tinédzser összejöveteleken mutogattuk.
Elég hamar népszerűek lettünk a környékünkön azzal, amit akkor még breaktáncnak gondoltunk. Aztán egy nyáron jött a kijózanító pofon. A brooklyni Bensonhurstben, az 18th Avenue fesztiválon egy tánckörben mutogattuk a kis alapmozdulatainkat, amikor megjelentek igazi Bboy-ok. Bár zavarban voltunk és egyértelműen alulmaradtunk, ezek a Bboy-ok szeretettel fogadtak és meghívtak a helyi gyakorlóhelyükre! Ők voltak Oreo és Merlin a Foot Clan Crew-ból. Merlin igazán a szárnyai alá vett minket Nickkel. Ő mutatott be bennünket a kultúrának, a közösségnek és a break mélyebb szellemiségének. Ő volt a kulcsfigurája annak is, hogy megismerjem a jövőbeli és örökös csapatomat: a 5 Crew Dynasty-t.
Mesélj egy kicsit arról, milyen egy átlagos óra a Dynasty Breakingnél!
Rengeteg energiát viszünk minden egyes órába, mert az évek során megtanultuk, hogy a gyerekek akkor reagálnak a legjobban, ha ott találkozol velük, ahol ők tartanak. Ha a mi energiánk pozitív, bátorító és inspiráló, azt ők is visszatükrözik. Ez a hangulat ragadós lesz, és meghatározza az egész óra dinamikáját.
A gyerekek egyik nagy kedvence — és őszintén szólva mi is imádjuk — a „battle” (csata). A breakkultúra óriási része, és nemcsak a táncot tanítja meg nekik. Magabiztosságot épít, megtanulják kifejezni magukat, támogatják egymást, és mindezt szórakozva.
Hogyan tanítod meg a fiatal breakeseknek a sport mögötti kultúrát és történelmet?
Büszkén beszélünk róla és vezetjük be őket ebbe a világba. A hiphop és a break eredendően New York City kultúrája. Mindig gondoskodunk róla, hogy a diákjaink értsék, milyen fontos, hogy a műfaj Mekkájában élnek. Azt is tudatosítjuk bennük, hogy a hiphop és a break a South Bronxban indult, a korabeli fekete és latin közösségek körében.
A diákjaink mind ismerik a hiphop 5 elemét (breaking, emceeing, djing, graffiti és knowledge), valamint magának a táncnak az elemeit (Top rock, Footwork, Power moves és Freezes). Ahogy idősebbek lesznek, egyre több részletet osztunk meg velük: például kik voltak az első DJ-k, melyek voltak az első csapatok, stb.
Hogyan befolyásolta a személyes stílusodat, hogy b-boy vagy?
Breaker-ként mindig frissnek (jól kinézőnek) akarsz tűnni, de közben kényelmesen is kell érezned magad, hogy szabadon tudj mozogni és kivitelezni a mozdulatokat. Ha könnyedebb, lazább flow-t akarok, akkor általában bővebb, lezserebb ruhákat választok. Ha épp dinamikusabb mozdulatokat gyakorlok, akkor lehet, hogy sportosabb kinézetre és érzésre vágyom.
A sneaker (edzőcipő) mindig is nagy szerepet játszott a breakelésben – divat és funkcionalitás szempontjából egyaránt. Olyan cipő kell, ami tartós és nem szakad szét egy-két edzés után. De azt is akarod, hogy menő legyen, és passzoljon az outfitedhez.
A Bboy-k és Bgirl-ök voltak az elsők, akik igazán meghatározták a hiphop divatot. A tetőtől talpig összeillő szettek igazi Bboy-dolognak számítanak, szóval amikor visszanézek a hiphop/utcai divatra az évek során, mindig eszembe jut, hogy sok mai trendet a breakesek indítottak el.
Versenyeztél már a világ számos pontján. Azt leszámítva, hogy itt a szülővárosod, mi teszi New Yorkot különlegessé?
A helyi breakszcéna a város tükörképe. Szerintem sok más amerikai helyszínen nem is értik igazán, milyen itt breakesnek lenni. Sok közösségben – még a kevésbé tehetős negyedekben is Floridában vagy Kaliforniában – van lehetőségük egy garázsban vagy otthon gyakorolni. Ez New Yorkban luxus. Itt tényleg akarnod kell, ha edzeni akarsz.
Emlékszem, iskola vagy munka után rohantam a metróra, több mint egyórás utazás várt rám, hogy eljussak a gyakorlóhelyre. Ott edzettem két-három órát, majd hazamentem – néha este 11-re értem csak haza –, és másnap kezdődött minden elölről. Télen? Az kifejezetten kemény. De ez a hajtás, ez az áldozat formálja az embert. Ezért van az, hogy a New York-i Bboy-k és Bgirl-ök kicsit „keményebb felfogással” rendelkeznek. Ez egy másik mentalitás. És azok, akik itt maradtak – pontosan tudjuk, mi kellett hozzá, hogy eljussunk idáig.

Forrás és képek: Sneakernews